Október 22. SurfSafe II. Csapatépítő IV.

Negyedik lépés.

Utolsó csoportintegrációs alkalomra gyűltünk összes a már megszokott Király utcai helyen, és mint már „régi-jó” ismerősök, együtt kezdtünk neki az előttünk álló feladatoknak.

„Minden ember más-és-más” tartja a mondás, de azért sok közös is van bennünk. Az első feladat előtt mindannyian azt gondoltuk, az előbbit könnyebb lesz bizonyítani, egy csak és kizárólag ránk jellemző külső-belső tulajdonsággal, de aztán rá kellett jönnünk, hogy nagyon is hasonlítunk egymásra, mi akik a csoport tagjai vagyunk. És mikor már mindannyian egymás ölében ültünk, a közös, bennünket összekötő, azonos jellemző miatt, ez a felismerésünk csak erősödött.

Majd miután bebizonyosodott számunkra, hogy sok bennünk közös, párokba rendeződünk, és becsukott szemmel, a társunkra hagyatkozva, vakon felfedeztünk a terem „rejtelmeit”. Megtapasztalhattuk, milyen amikor mi vezetünk, másokat, és azt is, hogy milyen érzés, amikor minket vezetnek, és azt, hogy milyen nehéz, vagy könnyű teljesen a párunkra bízni magunkat, és úgy eljutni ából-bébe.

Hogy még jobban megismerjük azt az érzést, amikor a többiekre kell bíznom magam, egy takaróra feküdve, „vakon” hordtuk körbe egymást a teremben, mindenki legnagyobb örömére. Ki annak örült, hogy megtapasztalhatja az érzést, ki pedig annak, hogy a fárasztó hét után, „pihizhet” egy kicsit egy lebegő takaróban. :)

„Dőlj nyugodtan elkaplak” -volt a legtöbbet hangoztatott mondat a továbbiakban, ugyanis először szemben, majd a társunknak háttal állva kellett rábíznunk magunkat a másikra. Ez mindenkinek sikerült, ugyanis mindannyiszor a párunk karjai, és nem a padló volt az, ami megállította a dőlés folyamatát. :)

Ezután elutaztunk egy varázslatos helyre, ahol a varázsboltban megvehettünk bármilyen tulajdonságot, amit szeretnénk sajátunkénak érezni, és szerencsére a varázsszeméttelep is a közelben volt, ahol pedig a számunkra kevésbé „jó” tulajdonságoktól szabadulhattunk meg.

Mindezek után egy hotelben találtuk magunkat, ahol is a személyzetnek, egy vendég problémáját kellett orvosolni. Egyszerűnek tűnt a dolog, de amikor kiderült a vendégről, hogy se nem hall, se nem beszél, rajzolni, meg a korábbi alkalmakat meghazudtolva elfelejtett, a feladat máris megoldhatatlannak látszott. De végül a közös kommunikációs csatornát megtalálva, mégis csak sikerült orvosolni a gondját, és szegénynek nem kellett egy újabb éjszakát a csótányokkal egy szobában töltenie.

Neil Armstrong után szabadon. Kis lépés az átlagembernek, nagy lépés a csoportnak. Így lehetne összefoglalni ezt az utolsó csoportintegrációs alkalmat. Sokat haladtunk utunkon, és már meg is láttunk a célt, mégpedig, hogy egy jól összeszokott, egymással együttműködni tudó, egymásra odafigyelő, egymásban megbízni tudó kis közösség jöjjön létre belőlünk.

Még néhány lépés, és meg is érkezünk.